– A francba, az egész hétvégét egy csapat némettel tölthetem, áshatom elő a fos nyelvtudásomat – sóhajtottam rezignáltan, miközben tizennégy óra kocsiút után, az éjszaka közepén felállítottuk a sátrat Hildesheimban. A társaságunk, holland barátnőnk és helyi barátai a kifeszített ponyva alatt kempingszékeken ültek és Bratwurstot ettek, mustár nélkül. Fél óra múlva már szégyelltem magamat ezért az elhamarakodott kijelentésért, hiszen mindig is imádtam Németországot, a német zenét és a német nyelvet. Az utóbbival azonban igen távolságtartó viszonyom alakult ki az elmúlt években: a nyúlfarknyi németországi látogatások mellett egyetlen nyelvi forrásom a Zillo, Orkus, Sonic Seducer, Dark Spy és egyéb magazinok olvasgatása maradt. “Muszáj lesz megemberelni magam, elvégre tíz-tizenkét éve még beszéltem németül” – gondoltam, és reménykedtem, hogy pár óra vagy nap elteltével újra kommunikációképes leszek. És sikerült, sőt: annál jóval több is. De kezdjük az elején. Általános harmadikban oltári szerencsém volt: némettagozatos lettem, és az öt évet sikerült ugyanazzal a remek tanárral, napi 2-3 órában levezényelni. Nyolcadik osztály elejére már nyelvvizsgám volt (hivatalos Rigó utcai, akkoriban még nem léteztek ezek a kamu-papírok, amire a gyenge nyelvérzékkel bíró dimplomázók gyúrnak). Örültem, hogy két nyelvvizsgával zsebemben a középiskolai nyelvtanulás legjavát hamar letudtam, és nem kell három tárgynál többől érettségiznem se – sok-sok időt [...]![]()
